Sajnos az emberi tüdő kapacitása nagyon véges, így víz alatt csak az utóbbi századok folyamán a búvár technika fejlődésével tudott kutatni.
A kezdetleges tömlős megoldás előnyöket és kátrányokat is hordoz magában.
Előnye: Aránylag olcsó, a tömlő mellett az esetleges összeköttetést biztosító kábelek is lejuttathatók a búvárhoz. Baleset esetén a búvár visszahúzható esetleg pont a csőnél fogva.
Hátrány: Nehézkessé teszi a mozgást, mivel folyamatosan ügyelni kell a cső épségére, régebbi konstrukció esetén csavarodás mentességére is.
Sűrített levegős palackkal merülés.
Előnye: Akár órákig is lent tartózkodhat a búvár, független a külvilágtól így ezt az eljárást, Pl.: a tűzoltók is használják.
Hátránya: Nagyobb mélységben az ember vérkörében a nitrogén buborékok formájában kicsapódik, ez a keszon betegség (mélységi mámor).
Ezt a veszélyes állapotot megelőzendő, héliummal helyettesítik a nitrogént a búvár palackokban.
A búvárok, de főleg a hadiipar "töltés nélküli" palackot kívánt kifejleszteni. Idővel rájöttek a legjobb, ha a halak kopoltyúját modellezik le. Vékony hártya vér erekkel dúsan átszőve. Megfelelő hártyát találtak, de a növekvő nyomás újra és újra átszakította ezért arra a megállapodásra jutottak, hogy a hártya helyett egy masszívabb felület típusra van szükségük, ennek a szivacs bizonyult. Különleges összetételű szivacsukban vérkonzervet nyelettek el. Rövid ideig megfelelt, de hamar rothadásnak indult ez a "kopoltyú". Folyamatos kísérletek közben kiszűrték mely részeitől, kell megszabadítani a vért. Ekkor a kopoltyú késszen állt.
Legnagyobb szerepe a műkopoltyú megalkotásában
Jacques Cousteau francia tengerkutatónak volt.
Később víz alatti városokat szeretett volna építeni a tengerek mélyén. E helyett sajnos csak a tengerek pusztulását filmezhette közelről. A műkopoltyú a haditengerészet elit alakulatát segíti a gyilkolásban, illetve kisebb-nagyobb kísérletekben tovább tesztelik.